Szóval Uzsoki. Neurológia. Mire odaértem, anyut már vitték CT-re, Zsú elkísérte, én meg elkezdtem berendezkedni a kórteremben. Kipakoltam anyu cuccait, aztán kifelé bámészkodtam az ablakon, próbáltam kizárni a körülöttem zajló dolgokat... Hát ez annyira jól sikerült, hogy azt sem vettem észre, mikor az egyik szobatárs egy hanyag mozdulattal elhelyezett egy adag kakit a terem közepén... ártatlan képpel feküdt az ágyában és csak úgy egyszerűen odadobta... Ez már csak akkor tűnt fel, mikor visszatolták anyut, és láttuk, hogy a tolószék kereke szépen becsíkozta vele a padlót. Külön gyönyörű, hogy a tolószéket csak úgy lehetett eljuttatni anyu ágyáig (a 2. sorba), hogy arrébb kellett tenni hozzá az első ágyat. Micsoda praktikum! Hát nem? De van ám legesmégszebb is! A 3. sorban van a speckó ágy mozgássérülteknek!!! Nagyon kis fasza, mondern, mindenféle gombokkal és emelőszerkezetekkel felszerelt ágyikó, azzal úgy látszik senki sem foglalkozik, hogy mire odáig eljut a kedves beteg (mert gondolom, akit oda fektetnek, az minimum tolókocsival, de lehet hogy gurulós ággyal érkezik), a sok hánykolódás közben már háromszor leesett a járművéről... Nem igazán tudtuk eldönteni a körülmények láttán, hogy sírjun-e vagy inkább nevessünk. Aztán amikor először szembesültünk a nővérkék stílusával (ami nagyhangú és rendkívül közönséges), borzolt idegrendszerünk végképp beadta a kulcsot. Kirongyoltam a teremből a folyosóra, huszáros mozdulattal előrántottam a telót és hívtam a barátosnőmet, akinek az amerikai úti idegsebészeten dolgozik a sógora. Ja, nem portásként, hanem van neki olyan két kis betűje a neve előtt, egy d meg egy r. Röviden vázoltam a helyzetet, és kértem, azonnal hívja fel a sógort és kerítsen egy normális helyet anyunak. Mire megérkezett a válasz, már kicsit higgadtabb voltam, úgyhogy bár nem értettem, miért üzeni a sógor, hogy az Uzsoki neurológiája egy jó helynek számít és ne akarjunk onnan elmenni, de elfogadtam a szakvéleményét... Úgyhogy maradtunk... Két és fél hétig.
Megosztás

Nincsenek hozzászólások!

Óra